A szerző munkájában a középkori hegynevekhez kapcsolódó névadási-névhasználati szokásokat mutatja be. Emellett azt is igyekszik bemutatni, hogy a hegynevek vizsgálata milyen haszonnal járhat a névkutatás, valamint társtudományai (elsősorban a történettudomány) számára.

A könyv három nagyobb egységből áll. Az első rész alfejezeteiben a hegynevek vizsgálata kapcsán felvetődő elméleti kérdéseket járja körül a szerző. Elsőként a helynévfajták között megmutatkozó nyelvészet és történettudomány szempontjából jelentős különbségeket tekinti át. Kitér a hegynév terminus definiálása kapcsán jelentkező nehézségekre is. A kérdést a kognitív nyelvészet közelítésmódjával vizsgálva jól magyarázható, hogy a névhasználók által hegyként megnevezett kiemelkedések a valóságban igen változatos térszíni formák lehetnek. A hegynév terminust ezért a lehető legtágabban használja, minden a beszélők által hegynek tartott kiemelkedés tulajdonnévi értékű elnevezésére kiterjeszti. A középkor magyar hegynévállományának az egybeállítása során nehézséget jelent annak meghatározása, hogy a latin szövegben mettől meddig tart a név. Ennek meghatározásához a névhasználati szokások feltárása mellett szükséges a neveket a névrendszer elemeként, valamint az adataikat tartalmazó oklevél részeként is megvizsgálni, segíthetnek továbbá a nevek későbbi adatai is. Az elméleti rész zárásaként hegynevek és a más helynévfajták közötti kapcsolatokat tekinti át a szerző.

A nevek részeként álló földrajzi köznevek — lokalizálhatóságuk és kronologizálhatóságuk révén — különösen jól hasznosíthatók a névtan mellett a nyelvjárás-történeti vizsgálatokban is. A szerző munkája második nagy egységében a hegyrajzi közneveket tekinti át etimológiai, jelentésbeli, szóföldrajzi vonatkozásaikat figyelembe véve, névalkotó elemként való megterheltségükre is kitérve.

A munkát záró harmadik fejezetben a középkori hegynevek tipológiai elemzését végzi el a nevek szemantikai tartalma és lexikális-morfológiai felépítése alapján, majd keletkezéstörténeti szempontból. A sajátosságot kifejező névrész + hegyrajzi köznév a leggyakoribb struktúra (Kerek-domb ’kerek domb’). A kétrészes nevek előtagjában leggyakrabban helynév (Dorog-hegy < Dorog településnév + hegy ’hegy’) vagy személynév szerepel (Gyula halma < Gyula személynév + halom ’halom’). Nagy számban találunk más nyelvekből átvett hegyneveket is. Ezeket gyakran szerkezetileg változatlan formában használták a magyar beszélők, pl. a szláv eredetű Papaj (< ősszláv *popelъ ’hamu’). A helynevek tipológiai elemzése a népességtörténet szempontjából is hasznos lehet. Ennek szemléltetésére a középkori hegynévállomány nyelvi-kronológiai rétegeit mutatja be a szerző két egymáshoz közel eső észak-magyarországi hegység névállományában.