A szerző a történelmi Magyarország északkeleti megyéjének az ó- és középmagyar kori helynévanyagát dolgozta fel. A munka alapját közel kétezer adat képezi.

A kutatás elsőrendű célja annak igazolása volt, hogy a megye helyneveinek nyelvi arculata milyen etnikumok jelenlétére utal, és azok időben hogyan jellemezhetők. Nagy figyelmet fordított a szerző a helynévanyagban a szláv‒magyar kontaktus gyökereinek és a későbbi viszonyának a megvilágítására. Emellett a területen kevésbé jelentős etnikumok ügyét is megvizsgálta. A vizsgálat másik célja a helynévkincs kibontakozásának és fejlődésének a feltárása és bemutatása volt: felismerhetjük-e a létrejövő és formálódó névanyagban valamely markáns tendencia helynévfajta-specifikus jegyeit, ad-e lehetőséget a nagyméretű (név)anyag rendszerszemléletű feldolgozása eddigi ismereteink pontosítására, megerősíti-e az egyes tudományterületek eredményeit?

A szerző munkája első fejezetében Ugocsa vármegye létrejöttéről és természetföldrajzának honfoglalás körüli és az azt követő időszakban történő változásairól ír. A második fejezetben egységesítő és értékelő szándékkal számba veszi a megye múltjával kapcsolatosan a különböző tudományszakok eredményeit (történettudomány, régészet, nyelvészet). A harmadik fejezetben nyelvi rétegek szerint elemzi az ó- és középmagyar kori ugocsai helynévrendszert, és a megbízhatóbb kutatási eredmények érdekében három nagy helynévfajtára osztotta a szerző az anyagot: folyóvíznevekre, településnevekre és mikrotoponimákra. Az analízisben egységes rendszerben írja le a magyar és a jövevényneveket. Például az ómagyar kori Beberke (< szl. bebrъ ~ bobrъ ’hód’) és Hódos (< m. hód ’hód’ + -s helynévképző) víznév is állatnévből képzéssel formálódott, viszont az első névadási mozzanat alapján az első a szláv, a második a magyar névréteg részét képezi. A negyedik fejezetben először a névbokrosodásról és a bokrosodással összefüggő módszertani elvről, a kikövetkeztetés eljárásáról ír; majd ezt követően a megye ó- és a középmagyar kori névrendszertani összefüggéseit mutatja be. A jelenségvizsgálatból látható, hogy a víznevek az alapnevek körében szinte az egész korszakban domináns csoportot képeznek, majd a középmagyar korban a mikrotoponimák alapnévi szerepével számolhatunk. Az utolsó fejezetben pedig a vizsgálat tapasztalatait összegzi a szerző.