A földrajzi köznevek bármely nyelv szókincsének, így a magyarnak is a központi elemkészletébe tartoznak, a helyek fajtájának megjelölésére ugyanis kizárólag ezek az elemek alkalmasak. A földrajzi köznevek kutatásának a magyar nyelvtörténet szempontjából emellett azért van kiemelkedő jelentősége, mert ez az egyik legkorábbról és leggazdagabban adatolható szócsoport. A magyar történeti földrajziköznév-állomány rendszerszerű áttekintése mindezidáig nem történet meg, jelen kötetben e hiány pótlására vállalkozott a szerző.

A kötet öt fő fejezetből áll, melyek közül az első, elméleti fejezetben mindenekelőtt a földrajzi köznév fogalmának meghatározására és a lexikális helynévformáns fogalmával való kapcsolatának a tisztázására tesz kísérletet a szerző. A földrajzi köznevek rendszerének leírásakor két egymástól elkülönülő szerepkörét vizsgálta a helyjelölő szavaknak: az egyes ide vonatkozó fejezetekben a helynevekbeli előfordulásukat és közszóként való oklevélbeli megjelenésüket tipizálta. A földrajzi köznevek rendszere azonban szorosan összefügg a változási folyamatokkal is, amely szempontokat ezeken a fejezeteken belül ezért ugyancsak a középpontba helyezte a szerző. A földrajzi köznevek állományának változási folyamatai legközvetlenebbül a szó­csoport területi viszonyait befolyásoló tényezők feltárása révén kerültek előtérbe. A kötetet záró, az elméleti, módszertani tapasztalatokat egy konkrét szócsoporton bemutató esettanulmány ugyancsak a földrajzi köznevek változási folyamatait illusztrálja azáltal, hogy egy eredetileg nem helyjelölő közszói csoport elemeinek a szótörténetét mutatja be nagy figyelmet fordítva azokra a jelenségekre, amelyek ezek szemantikai átalakulását motiválták.

Elméleti keretét tekintve a munka alapvetően a funkcionális-szerkezeti helynévleírások felől közelíti meg a kérdéskört, de egyes részletek kidolgozása során a kognitív felfogás is jelentős mértékben teret kapott. A kötetben mindezeken túl a dimenzionális nyelvszemlélet — amely a nyelvi jelenségeket térbeli elterjedtségükben és időbeli változásaiban vizsgálja, kiegészítve mindezt a humán dimenzióval — ugyancsak fontos rendező elvként működik.