Névelméleti érvek alapján a két legősibb tulajdonnévfajtának a személyneveket és a helyneveket tekinthetjük. Ebből adódóan magáról a tu­laj­don­névi rendszerről (annak funkcionálásáról, történetéről) is akkor tudhatunk meg a legtöbbet, ha el­sősorban e két tulajdonnévfajta jellemzőit igyekszünk feltárni. Ezek a névfajták nemcsak önmagukban vizsgálva szolgáltatnak szé­les horizontú ismeretanyagot a nyelvről és a névrendszerről, hanem — mivel több tekintetben is érintkeznek egymással — az együttes vizsgálatukkal még pontosabb képet kaphatunk a rendszereikről.

A két ősi tulajdonnévi kategória, a személynevek és a helynevek szerteágazó rendszerösszefüggéseit a magyar nyelvre vonat­kozóan mo­nografikus igénnyel igyekezett feltárni a szerző. Ezt a feladatot két önálló, de egy­mással szemléletét tekintve szoros összefüggésben álló kötetben végezte el: ebben a munkában a személynévadás és személynévhasználat problematikáját mu­tatta be sokféle szempont­rend­szert alkalmazva. A vizsgálatok időbeli kereteként az ómagyar kor időszakát határozta meg, azon belül is főképpen a korai ómagyar korra he­lyezve a hangsúlyokat, a tágabb kontextus biztosítása érdekében azonban olykor át is lépte ezt a kronológiai határvonalat, s a névrendszer sajátosságainak változását má­ig kiterjesztve igyekezett felrajzolni.

A kötet két nagyobb egységből tevődik össze. Az elméleti bevezető fejezetben egyrészt azt mutatta be a szerző, hogy miképpen határozhatjuk meg a forrásokban ránk maradt személyjelölő szerkezetek nyelvi és történeti for­rásértékét, majd általános névelméleti kérdéseket tárgyalt. Itt arra tért ki, hogy a személynév mint tulajdonnévfajta milyen rendszerszerű jellemzőkkel rendelkezik, ennek a rendszernek miképpen befolyásolja a funkcionálását és a változását is a kulturális meghatározottsága; a személynévadásnak és a személynévhasználatnak melyek azok az univerzális pragmatikai és kognitív tényezői, amelyek ismeretében a névrendszer bármely történeti korszakának jellemzői leírhatók; végül a névadás és a névhasználat szocio­onomasztikai aspektusai kaptak helyet a névelméleti kérdések között. Általános névelméleti alapokról közelítve nagyobb esélyekkel ragadhatjuk meg az írott forrásainkban fellelhető személyjelölő szerkezetek mögött rejlő korabeli beszélt nyelvi valóságot is. Ehhez azt érdemes figyelembe venni, hogy az egyes személynévfajták rögzítésére az oklevelekben más-más latin nyelvű szerkezetsablonnal éltek a nótáriusok, s az oklevélíró nyel­vi beavatkozása szintén okozhatott sajátos írott nyelvi megoldásokat. A források személyjelölő szerkezeteinek pontos névhasználati értékelése ezért elsőként azt kívánja meg, hogy az oklevélíró nyelvi befolyását a névhasználat más rétegeiről leválasszuk.

A névelméleti megalapozást követően, a második nagy fejezetben az ómagyar kor személynévrendszerének funkcionális szemléletű leírására vállalkozott a szerző. A funkcionális nyelvszemlé­let ugyanis az a megközelítés, amely a névkutatás számára általá­ban véve is mint a leginkább célravezető leírási keret jelölhető ki. Az ómagyar kori személynévadás és személynévhasználat bemutatásakor nemcsak azt tárgyalta, hogy milyen főbb jellemzői vannak az egyes személynévfajtáknak (a sajátosságjelölő neveknek, a referáló neveknek, a nexusneveknek és az affektív neveknek), hanem ezzel szerves összefüggésben azt a történeti folyamatot is igyekezett felvázolni, amelynek során a személynévrendszer egyes részrendszerei kiépültek.